- Miket szoktak mondani neked? - kérdezi tőlem az előttem ülő nő, aki beszélgetésünk minden egyes másodpercét levési egy tollal a lapjaira.
- Kurva, lotyó, ribanc, semmirekellő, haszontalan, csúnya, hiábavaló, anorexiás, bosszantó. - soroltam fel e szavakat, miközben keresztbe tett lábaimat bámultam.
- És ezeket milyen gyakran? - nézet fel mappájából.
- Naponta. - válaszoltam, elhaló hangon.
- Visszaszoktál vágni ezekre?
- Soha. - bámultam továbbra is lábaimat, és úgy éreztem egyre jobban kezdnek előtörni a könnyek, pedig megfogadtam, hogy nem fogom megengedni, hogy sírni lássanak. Újra firkálni kezdet a lapokra, majd mint aki jól tette dolgát bólintott egyet, és becsukta a mappát, és az előtte lévő asztalra helyezte.
- Köszönöm, hogy itt voltál, holnap várlak. - köszönt el, majd elhagytam a kis irodát. A folyóson kezdem el haladni, amin éppen egy csapat orvos beszélgetett. Elhaladva mellettük meghallottam, hogy egy betegről beszéltek, aki öngyilkos akart lenni, mert nem bírta az elvonó kúrát. Vannak olyanok akik összetörnek, és egyszerűen nem bírják ezt az egészet. Sokakkal úgy bánnak, mint valami elmebajos, bár nem csodálom, van egy pár itt köztünk. Persze vannak olyanok is akik felkerekedtek a káros szenvedélyen, és boldogan, erősen léptek ki a klinika ajtaján, hogy végre boldog életet éljenek. Erre várok én is. Végre egy boldog életre, ahol nem kell nyomorognom, és végre mosolyogva élhetek. Nem sokszor adódott meg nekem, hogy mosolyogjak a mindennapokon, sőt szinte soha sem. Ez van, nem mindenkinek úgy alakul az élete ahogy szeretné. Tovább haladtam a folyósokon, ahol egyre több beteg forgolódott. Volt amelyik csak egy kicsit felpillantott rám, vagy éppen elég rendesen megbámult. Egyesek megragadták kezem, és könyörögni kezdtek, hogy szabadítsam ki őket innen. Szemeikben láttam, hogy teljesen össze van omolva elméjük, annyira tönkre tették a drogok, és a sok pia. Szemei teljesen üreges volt, semmi tiszta gondolat, érzés nem látszódott bennünk, igaz az, hogy a szem a lélek tükre. Ezeknek az embereknek a lelkük teljesen eltűnt, elveszett, és már nem is biztos, hogy visszatér. Kirántottam karom szorításából, és haladtam tovább szobám felé. Fejem leszegve tartottam, és csak mentem. Meg sem állok, amíg szobám ajtajához nem érek. Gyorsan szedtem lábaimat a hideg kövön. A lépcsőhöz értem, amin egészen a harmadik emeletig lépkedtem fel. Miután felértem, ismét a fehér lapokkal kirakott folyóson találtam magam. Itt már kihalt volt a tömeg, csak a bezárt ajtók mögül lehetett hallani a hangokat, amik miatt még most is átfut testemen a hideg. Összerezzentem, mintha álmomból ébresztettek volna fel, és inkább próbáltam nem odafigyelni a nyöszörgésekre, sikolyokra, ordításokra. Egy szürke ajtó előtt megálltam, majd lassan a kilincsre helyeztem kezem, és lenyomtam, hogy az ajtó kitáruljon előttem. Belöktem azt, majd bepillantva a helységbe azt hittem, hogy a megszokott látvány fog fogadni; a fehér falak, az egyetlen ágy az egész szobában, egy mosdókagyló, egy WC, és egy szék. Ez mind a helyén is volt, de a széken az a srác foglalt helyet, akire egy kicsit sem számítottam. Lábai között foglalt helyet a szék, támlájára pedig kezeivel támaszkodott. Egyenesen szemembe nézet, és elmosolyodott. Felkelt ülőhelyzetéből, a széket pedig arrébb lökte, egyenesen neki a fehér falnak. Belépve az ajtón, megfordulva becsuktam, majd visszafordultam a sráchoz, ő meg már teljesen közelembe férkőzött, majd fejem mellett letámasztotta kezeit. Teste teljesen hozzásimult enyémhez, barna íriszei, szemeim és ajkaim közt cikáztak. Ágyéka hozzám nyomódott, amitől teljesen elhagyott erőm.
- Jai..- remegett meg hangom, mikor jobb keze fenekemre siklott. - Jai, eressz el! - vettem erőt magamon, és ellöktem magamtól. - Mi a francot keresel itt? - förmedtem rá.
- Téged. - válaszolt halál nyugodtan.
- Most azonnal tűnj innen! - ordítottam rá.
- Miss Clark, minden rendben? - hallottam meg az egyik nővér hangját az ajtó túloldalán. Jai az ajtóhoz rohant, és nekitámaszkodva, akadályozta a nővér bejutását. Izmai megfeszültek karjaiban, így a tetkói kissé eltorzultak. Lábaival erősen kitámasztotta magát, hogy még csak véletlenül se csússzon meg. Próbáltam arrébb lökni, de nem tántorított.
- Miss Clark, engedjen be! - dörömbölt az ajtón a nő. - Hívom az orvosokat! - hallottam gyors lépteit, ahogy tovább áll az ajtótól.
- Jai, tűnj innen! - ütöttem kezét.
- Nélküled nem. - ragadta meg csuklóm, majd a kis résnyi ablakhoz kezdet húzni. Az ablakhoz lökött, majd gyorsan az ágyamhoz szaladt, felkapta a táskám, és villámgyorsasággal kezdte el kinyitni az ablakot. Tágasra nyitotta, majd átkarolta a derekam. Kilépet a párkányra, majd egy határozott mozdulattal elrugaszkodott. Még hallottam ahogy kicsapódik az ajtóm, de látni már nem láttam senkit sem, mert Jai velem együtt kizuhant az ablakból.
